Name: Anna Kurucz
                                                      
Country: Hungary, Europe

Occupation: student

Age: 17

Be part of like: hip-hop dancer

E-mail addres: annakurucz@hotmail.com

SEND

Kifújtam a levegőt és elküldtem az e-mailt. Néztem, ahogy a kis csík folyamatosan töltődik, majd eltűnik.  A plafonra néztem és keresztbe kulcsoltam az ujjaim: Légyszí, légyszí, légyszí!! Annyira akarom! – suttogtam és lekapcsoltam a számítógépet.  Felkaptam az iskolatáskám és miközben lefelé mentem a lépcsőn a fülembe dugtam a fülhallgatót. Felvettem a hangerőt, amikor a konyhába érve megláttam, hogy anya a konyhapultnál ül és engem vár. Úgy tettem, mintha nem látnám és kivettem a hűtőből egy szénsavmentem ásványvizet. Lecsavartam a kupakot, belekortyoltam és betettem pár szelet kenyeret a pirítósba. Miközben vártam, doboltam az ujjammal az asztalon és kikészítettem a lekvárt. Épp meg akartam kenni a kenyeret, amikor éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Közömbös arcot vágtam és megfordultam.
Anya nézett rám és a fülére mutatott. Azt akarta vegyem ki a fülemből a fülhallgatót.  Megtettem.
- Igen? – kérdeztem és egy tányérra tettem a megkent kenyeret, majd leültem.
- Beszélnünk kell.
- Hajrá.
Lopva ránéztem. Egy papírt szorongatott a kezében.
- Értesítés jött az iskoládból. Az igazgatóság azt írja, hogy sokat hiányzol az iskolából. Ellógod az órákat, nem figyelsz oda.
Letette a lapot és rám nézett. Az arca meggyötört volt, valószínűleg a levél tegnap érkezett és egész este, ezen rágódott.
- Miért nem jársz be órákra? – kérdezte.
Beleharaptam a kenyerembe és kinéztem az ablakon.
- Anna…- beletúrt rövid, szőke hajába és újra a papírra nézett. Nem szóltam semmit. Figyeltem a légzésemre és komótosan rágtam. – Mi a baj?
- Semmi. – vontam vállat.
- Miért nem jársz órára? Egyáltalán iskolába bejársz?
- Persze. – neki kezdtem a másik szelet kenyérnek és ittam egy kortyot a vizemből. Szerettem volna már túl lenni ezen a beszélgetésen. – Biztosan felfújják. Befejeztük?
Meglepett volt az arca. Felálltam és elmostam a tányéromat. A maradék vizet beleraktam a táskámba és a bejárati ajtó felé indultam.
- Na, szia.
- Ne vigyelek el?
- Ma nem Tamással leszel?
Utánam jött az előszobába. Megállt pont ott ahol a konyha összekötetésbe van az emeletre vezető lépcsővel.
- Tehát ez a baj? – ült ki a fájdalom az arcára. – Tamás a bajod?
- Nem. Kicsit sem aggaszt, hogy apát lecserélted egy öt évvel fiatalabb férfira. Nem, dehogy zavar! Miért is zavarna? Hiszen csodálatos így nemde? Te, én és egy férfi, aki a bátyám is lehetne. Az élet jobb nem is lehetne! – vágtam be magam mögött az ajtót és sírva indultam el az iskola felé.

Édesapám egy éve halt meg.  Anya magányos volt, és a munkahelyén egy munkatársa szoros kapcsolatba került vele. Hogy velem mi történt? Nos, én temérdek csokoládéba, sírásba és táncba folytattam el a bánatom. Tánc éjjel, nappal.  Négy évesen kezdtem el először táncórákra járni. Édesapám versenytáncos volt. Ő mondta egyszer azt nekem, hogy a tánccal kifejezhetem az érzéseimet. A halála után minden egyes táncmozdulatommal a fájdalmat tükröztem. És egy hónappal rá megismertem valakit, aki felnyitotta a szememet.  Egy fiú volt. Andrásnak hívták és hip-hopot tanított kicsiknek egy budapesti tánciskolában. Bejártam az óráira és volt, hogy tovább is foglalkozott velem. Úgy éreztem visszahoz az életbe. Majd állást kapott Amerikában és azóta, nem is hallottam róla. Viszont ő nem tudta, hogy reménytelenül beleszerettem. Ő az, aki miatt jelentkeztem erre a versenyre. Justin Bieber háttértáncosokat keres. Nemzetközi versenyt hirdetett én pedig három videót csináltam mire tetszett az, amit végül jónak láttam elküldeni.  Öt táncost választanak ki, akik mehetnek a turnéjára.
   Megálltam az iskola kapujában. A málló, szürke falak szinte kiáltották: Fuss el!
Mély levegőt vettem és elsétáltam. Több vagyok ennél. Érzem.

Természetesen az iskolából ellógott időket gyakorlással töltöttem. Van a város szélén egy elhagyatott raktárépület. Általában csak esténként járok el arra, ha rossz kedvem van, vagy csak ha szeretnék kicsit egyedül lenni. Szeretem azt a helyet. Mikor belépek az ajtaján érezni még az ott árusított gumi illatot. Egy osztálytársam szülei üvegekkel és tükrökkel foglalkozik, tehát olcsón hozzájutottam pár régi tükörhöz így azokat nekitámasztottam a falnak.
Ledobtam a táskám az egyik poros asztalra. Elővettem belőle az iPodom és rácsatlakoztattam a CD-lejátszóra. A tükör felé fordultam és vártam, hogy a zene a tetőpontjához érjen miközben lábammal a ritmust doboltam. A refrénnél bekúsztam a tükör elé, nadrágom sercegett, ahogy a koszos csempéhez ért. Megálltam. A torkomat elszorította valami égető érzés. Magamra néztem. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek - valószínűleg, mert este sírva aludtam el. Beletúrtam a hajamba és felálltam. Kicipzáraztam a pulóverem és a földre dobtam, majd észhez kapva odasétáltam és felvettem. Ezt édesapámtól kaptam. Ráraktam a táskámra és akkor láttam meg, hogy rezeg a telefonom. A szám ismeretlen volt, vártam pár pillanatot mielőtt felvettem volna.
- Hallo? – szóltam bele és közben kinyomtam a zenét.
- Ana?
- Igen itt Anna.
- Hallo?
- Itt vagyok. - szóltam bele zavarodottan és átpörgettem a zenelistát egy másik számhoz.
- We got your e-mail.
Elejtettem az iPodot. Darabokra tört a barna csempén.
- Hallo? – szólt bele ismét a hang, de a döbbenettől nem tudtam megszólalni. Szerencsémre pár évet kint éltünk Angliában, ezért nagyon jól beszéltem az angol nyelvet. De amikor ez a férfihang ezen az idegen nyelven szólalt meg, elakadt a lélegzetem.
- Hallo, Ana? – türelmetlenkedett a hang a telefon másik oldalán. Előkapartam an angoltudásom és próbáltam magamban újraidézni mit is mondott az előbb. Megkapták az e-mailem?
- Igen, itt vagyok. – válaszoltam angolul.
- Valami probléma van esetleg?
- Nem, minden rendben van, csak kicsit meglepődtem.
- A ,,Légy részese Justin Bieber életének” kampány egyik vezetője vagyok. Örömmel értesítelek, ugyanis megnéztük a videódat és úgy döntöttünk szeretnénk élőben is látni a tudásodat. Megoldható lenne ez?
Gyorsan átpörgettem a lehetőségeket. Repülővel elrepülni Amerikába? Feladni az esélyt?
- Persze! – vágtam rá. – Mikor induljak?