V.

Kitártam az ajtót.
- Szia- mondtam- Gyere csak be.
Szélesebben mosolygott és néhány lépéssel közelebb jött hozzám.  Olyannyira gyorsan mozgott, hogy észre sem vettem, hogy a keze a nyakam körül összefonódik. Megölelt. Szorosan.
- Remélem sokkal jobban vagy. – engedett el, olyan gyorsan, ahogyan megölelt. A szemembe nézett és látszott rajta, hogy tényleg érdekli a dolog. Ez jól esett.
Vállat vontam.
- Nem igazán emlékszem a dolgokra.
Felnevetett, majd beljebb lépett. Meglátta az erkélyen álló lányokat, ezért kiment közéjük. Becsuktam az ajtót és követtem.
Elmosolyodtam, amikor meghallottam egy sikítást. Amikor kiértem láttam, hogy Barbi szorosan öleli magához Justint.
- Még megfojt. - nevettem. Úgy álltak, hogy Justin arcát pont láttam. Nem látszott, hogy zavarná a dolog. Visszaölelte Barbit és nevetett. Végre Barbi elengedte és Justin odafordult Phenelopéhoz. A lány szinte a karjaiba omlott.
Barbival madarat lehetett volna fogatni. Odajött hozzám és szorosan megszorította a kezem.
- Ezt a törvény bünteti, ugye tudod? – nevettem.
Közelebb hajolt és fejével Justin felé bökött.
- Érte kisanyám, még a börtönt is vállalom.
        Az egyik kanapén ültünk, és Mirandára vártunk.
- A portás azt mondta, pár perc és lejön. Talán nem találja a szobát. – tette le a telefont Phenelopé és leült közénk. Igazság szerint Justin mellé. A másik helyre. Ugyanis a lányok pont közrezárták. Én velük szemben ültem, tehát egyetlen látható pont, én voltam. Persze Barbi nem engem nézett. Lopva mindig Justinra nézett, és akárhányszor az visszanézett elvörösödött az arca.
Legszívesebben elmenekültem volna.
- Szóval – törte meg a kínos csendet Justin- honnan jöttetek?
- Texas. –vágta rá Phenelopé és olyan sugárzó mosollyal nézett Justinra, hogy a fogai visszaverték a besütő napfényt.
- Magyarország. – jött Barbitól. Ezt legalább ismeri angolul.
Elképedtem a rajongásukon. Kényelmetlenül éreztem magam.
       Kezemet a mellemen összekulcsoltam és kinéztem az ablakon. Megint megkordult a gyomrom.
- Tényleg jól érzed magad? – kérdezte Justin.
Rá néztem. Meglepett a kérdés, hiszen már egyszer válaszoltam neki.
- Persze.
- Mintha nem itt lennél. Esetleg fáradt vagy?
Berobbant az ajtó. Miranda lépett be és átszelve az előszobát a nappaliban termett.  Justin felállt és mosolyogva megölelte őt is, ahogy mindenki mást közülünk.
- Örülök Miranda, hogy ideértél.
- Elnézést. – dobta a haját hátra. Ez egy kicsit idegesített. – Édesapám, csak most ért ide és reggelizni akart.
- Értem. – mondta, majd megfordult. Futva rám nézett. – Készen álltok?? – emelte fel kissé a hangját. Végre. Erre vártam.
Phenelopé felugrott a kanapéról.
- Csináljuk! – sipította.
- Ma találkozni fogtok Usherrel. – mosolygott- Vele fogjuk megbeszélni a felállásokat.
Valaki a háta mögött köhögött. Justin arrébb állt. Ugyanaz a nő volt, aki mellette ült tegnap.
- Anya? – fordult meg Justin.
A nő mosolygott.
- Sziasztok! Pattie vagyok. – lépett közelebb. Megölelte fiát majd kezet rázott velünk. – Hogy vagytok? – kérdezte, majd leült mellém, miközben Justin beszélt.
- Szia. – mosolygott rám.
- Szóval, ma találkoztok Usherrel. Nem sokára dél van, ezért majd csak ebéd után kezdünk. Remélem ti is annyira várjátok, mint én. Usher után a tánctanárommal fogtok találkozni és még ma belekezdünk a munkába!
Éreztem, ahogy az adrenalin egyre erősődik bennem. Alig vártam, hogy elkezdjük.
- Te jöttél Europából, igaz? – kérdezte egy kedves, meleg hang mellettem. Oda fordultam. Két, csillogó, kék szempár várta a válaszom.
- Igen. Magyarországról.
Bólintott.
- És ő? A barátnőd? – mutatott Barbira.
- Igen. Barbara a neve. – mosolyogtam és ránéztem a barátnőmre. Olyan imádattal figyelte Justint miközben az telefonált, hogy majdnem elnevettem magam.
Pattie hirtelen komoly lett.
- Remélem tudod, hogy amit te vállaltál, az nagyon kemény lesz.
- Erős vagyok. – mondtam határozottan.
- Azt elhiszem. – mosolygott. – Efelől nincs kétségem. Láttalak táncolni. Innen – mutatóujjával a szívmere mutatott- táncolsz.  – A szeme csillogott a rengeteg szeretettől, ami benne van. Éreztem a melegséget, ami elárasztott. Csupán attól, ahogyan beszélt.
- Köszönöm. – mondtam, és elcsuklott a hangom. Újra Barbira nézett, majd közelebb hajolt hozzám.
- Ő nem maradhat veled.
Én is barátnőmre néztem, ahogyan Phenelopéval próbált beszélni. Kezeit ide-oda csapkodta, ahogy próbálta a lánnyal megértetni magát.
- Igen, tudom. De ő csak elkísért engem.
- Maradni akar. Néz csak rá.
Újra ránéztem. Nevetett. Saját magán nevetett és úgy tűnt, boldog.
- Küldjem el?
- Mi mást tehetnél? Nem maradhat veled. Hatalmas nyomás lesz rajtad. Ő pedig nem ezt az életet választotta magának.
Justin jött oda hozzánk. Zsebébe csúsztatta a telefonját és átkarolta az édesanyját.
- Jól elszórakoztat? – intézte nekem a kérdést.
- Ugyan már csak ismerkedem. – adott egy puszit Justin arcára. Justin nem húzódott el. Én biztos így tettem volna a helyében.
- Igen, így van. – mosolyogtam.
- Justin csinálhatnék egy képet? – kérdezte Miranda.
- Persze. – mondta, majd rám mosolygott. – Hát, akkor további jó beszélgetést.
Idegesített, hogy ennyiszer rám mosolyog.
- Maga, hogy bírja ezt? – kérdeztem Pattiet. Ránézett a fiára.
- Egész jól. Inkább ő az, akit támadások érnek. Erős, és a rajongói nagyon szeretik.
Bólintottam.
        Két és fél óra múlva, összecsomagolva tartottunk a táncterembe.
Finoman oldalba böktem Barbit, aki az ablakon kinézve dobolt a lábán.
- Klassz igaz?
- Elképesztő. – izgatottan csillogott a szeme.
- Beszélnünk kell.
Oldalra fordította a fejét és kíváncsian várt. Folytattam.
- Mikor jár le a repülőjegy?
- Miért?
- Csak érdeklődöm. – vontam vállat.
Egész testével felém fordult.
- Haza akarsz küldeni?
Beletúrtam a hajamba.
- Nem maradhatsz itt.
Az ablak felé fordult. Finomat megfogtam a kezét. Kitépte.
- Barbi, kérlek, figyelj rám. Nem maradhatsz velem. Mi lesz a szüleiddel?
Kisebb csend után foghegyről válaszolt:
- Este utazom.
 Ezek után nem is szólt hozzám.
          Megérkeztünk a táncteremhez. Mikor kiszálltunk az idő kissé lehült, ezért a pulóveremet gyorsan magamra terítettem. Amikor beértünk a terembe mindenki választott magának egy széket. A terem nem volt nagyon nagy, de három tánccsapat elfért volna benne, szűkösen. Justin lépett be az ajtón Usherrel és egy nővel az oldalán. Mikor megláttam őket, először nem akartam hinni a szemnek. Megkértem volna Barbit, hogy csípjen meg, de ő a terem túlsó végében állt, messze tőlem.
- Hello lányok! – üdvözölt mindenkit Usher és kezet fogott velünk. A keze meleg volt és puha. – Ő itt Jamaica, Justin koreográfusa.
- Sziasztok! –üdvözölt mindenkit és mosolyogva közelebb lépett. Ő is kezet rázott velünk, majd a kezébe csapott. – Kezdhetjük?
Megmutatták nekünk az öltözőt. Gyorsan átöltöztem. Egy kék trikót vettem fel és egy melegítő nadrágot. Bemelegítettem és otthagyva az izgatott lányokat az öltözőben, siettem kifelé. Justin és Jamaica már pár táncmozdulatot próbáltak. Próbáltam ellesni a lépéseket és beálltam mögéjük. Usher bólogatva helyeselte.
 Rámosolyogtam és teljes erőmmel odafigyeltem arra, milyen mozdulatokat csinálnak. Bejött a két másik lány is. Jamaica megfordult és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a lépéseket gyakorolom.
- Jó. – kacsintott rám és közelebb jött. – Te alacsonyabb vagy, mint ők ketten. – mutatott rám. – Te leszel középen.
- Én? – mutattam magamra, pedig jól tudtam, hogy hozzám beszél. Megragadta a kezem és közelebb húzta Justint is.
Pár pillanatig engem nézett, majd Justinra.
- Feltudnád emelni?
Justin vállat vont.
- Persze.
Felvontam a szemöldököm.
- Micsoda?
Lehetne, mondjuk a That Should Be Me-nél egy emelés. A másik két lány pedig…gyertek ide. – mutatott rájuk, én zavaromban hátráltam pár lépést. – Közrefoghatna titeket.
Justin felől ismét csak egy vállrántás volt, viszont én egyre idegesebb lettem.
- Megpróbálhatnánk ezt? Csináljuk meg azt, amit mutattam, majd egy emelés. Nem kell nagyra, csak kapd fel.
- Rendben. – mondta Justin, majd mosolyogva rám nézett. Lefagyott az arcáról a mosoly. Valószínűleg a reakcióm láttán. Összeszűkült a szeme, de azért közelebb lépett. Hátráltam.
- Jól vagy? – suttogta. Nem válaszoltam. Jamaicára néztem, aki a másik két lánynak adott utasítás. – Nem próbáljuk meg?
- Ezt nem tartom jó ötletnek.
- Mi? Miért?
- Na hogy álltok? – jött oda Jamaica. – Nem érünk rá erre, gyerünk, emeld fel! – bökte meg egy kicsit Justin aki megtántorodva majdnem nekem esett. Hátráltam. Ismét.
Kitárta a kezét és a reakcióm láttára elhúzta a száját.
- És mégis, hogy emeljen fel? – kezdtem hisztérikus hangon beszélni.
Justin a bal kezét a lábam alá helyezte, majd felemelt. Olyan könnyen, mintha alig lennék két kiló. Meglepődtem. Már a karjaiban tartott. Lopva ránéztem. Az arca nagyon közel volt. Szinte minden négyzetcentimétert láttam belőle. Mosolyra húzta a száját.
- Ettől féltél? –kérdezte. A lehelete súrolta az arcom.
Pislogtam.
- Nem féltem.
- Nem. – mondta és közelebb sétált Jamaicához, miközben én még mindig a kezében voltam. – És most?
- Remek. – nézett ránk. – És most jön a két lány.
Mirandára és Phenelopéra néztem. Tetszett a koreográfia, pedig alig pár perc alatt tanulták meg.
- Rendben. Most már leteheted. Nézzük a tánclépéseket. – szólt Jamaica. Justin óvatosan letett a földre. Én pedig zavaromban pár pillanatig csak bambán bámultam.
Mindenki a tükör felé fordult.
- Kezdjük. – szólt Jamaica és elindította a zenét. Justin futólag hátranézett rám és elmosolyodott.
Egy hang a fejemben azt kiáltotta: Menekülj!
          Kikísértem Barbit a reptérre. Csak másnap indult, de nem haraggal váltunk el. Túlságosan felvillanyozta az, hogy Justin engem emelget. Legalább őt ez lázba hozta. Engem a hideg kirázott ettől. Akárhányszor elpróbáltuk legszívesebben sikítottam volna.
- Majd hívlak. – mondta és felszállt a repülőgépre.
Integettem, teljesen addig, amíg a mozgólépcsővel el nem tűnt.
Letöröltem a könnyeket az arcomról és visszasétáltam az autóhoz, ami visszavitt a szállodába.
Épp nyitottam a kocsi ajtaját, amikor egy ismerős arcot láttam meg az út szemközti oldalában. Barna haj, kék szemek, kisebb szakáll, laza lábtartás, zsebredugott kezek.
- András. – szaladt ki a számon. Rám nézett. A pillantása szinte égette a bőröm, éreztem, hogy a lélegzetem zihálásba megy át.
- Hölgyem, indulhatunk? – jött oda hozzám a sofőr.
- Egy pillanat. – mondtam és megkerültem az autót, hogy odamenjek hozzá, de addigra beszállt egy autóba.
Bár megsemmisülve, mégis boldogan álltam ott. Hát itt van. Ez egy jel. Mégis maradnom kell.