Engem nézett. Töretlen figyelemmel, csakis engem. Persze semmit nem érthetett az előbb lezajlottakból, hiszen András magyarul beszélt hozzám, mégis értette a dolgot.
- Látom megismerkedtél az új koreográfusunkkal. –mondta Justin mosolyogva.
Zihálva, izzadtan ébredtem fel.
    Körbenéztem a sötét szobában. A hajnali fény épp bevilágított az ablakon. Letöröltem az izzadságot az arcomról és az éjjeliszekrényen lévő órára néztem.
Hajnali négy óra volt. Megdörzsöltem a szemem, és beletúrtam a hajamba.
Csak álom lett volna az egész? A tegnap délután Justinnal?
     Erősen koncentráltam mit csináltam a tegnapi nap.  Korán felkeltem és próbálni indultam majd kaptam egy hívást, hogy fellépünk. Igen, már tisztán emlékszem.
De miért álmodtam ilyen furcsaságot? Még csak eszembe se jutna  ,,így” vagy ,,úgy” gondolni Justinra.
Halkan kuncogtam a nevetséges álmon, majd mégiscsak eltűnődtem rajta. Olyan valóságos volt.
Azok a szemek, a mosolya.
Hirtelen megrándult a gyomrom. A sötétben a hasamra néztem. Ez meg mi volt?
   Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és kihúztam a fiókból egy noteszt. Feljegyzem a legfontosabb elemeket az álmomról és majd rákeresek egy álmoskönyvben.
Tehát: Először is, elmentem próbálni - akárcsak tegnap - aztán megjelent Justin. Elmentünk reggelizni, majd mikor visszajöttünk megjelent Ádám. Ádám? Ő miért jelent meg az álmomban? Na jó, tudom miért, de miért ebben a helyzetben?
Eldobtam a noteszt. Nevetséges ez az egész.
Visszafeküdtem aludni. Repülő bálnákkal álmodtam.
      Fél nyolckor ébresztett az óra. Vidáman ugrottam ki az ágyból és elhúztam a függönyöket. Mikor kinyitottam az ajtóm, láttam, hogy Phenelopé már reggelizik. Futólag rám nézett, majd bekapta a maradék palacsintáját.
- Hello. – köszöntöttem halkan. Nem köszönt vissza. A jó kedvem visszabújt az odújába.
Sóhajtottam egyet, majd leültem én is az asztalhoz. Jó formán mindent megevett, amit lehetett, ezért elvettem egy pirítóst és megkentem egy kis lekvárral. Miközben ráharaptam megláttam az újságot, amit a kezében tartott. A főoldalon egy alak volt, nagy piros feliratokkal alatta. Ismerős volt a kép.
Oldalra döntöttem a fejem, hogy jobban lássam. Hunyorogva próbáltam elolvasni a betűket és kivenni ki lehet a címoldalon.
Phenelopé kimeresztett szemekkel rám nézett.
- Jól érzed magad? – kérdezte.
Zavarba jöttem. Bólintottam és beleharaptam a kenyerembe.
- Úgy néztél ki, mint egy láma.
Ránéztem.
- Egy láma?
- Aha.
- Miért pont láma?
Megrántotta a vállát, ledobta az újságot elém, majd bement a szobájába.
Egy láma? –fintorogtam.
Megráztam a fejem és magam elé húztam az újságot. Félrenyeltem, amikor elolvastam a feliratot.
,,ADAM RÁCZ JUSTIN BIEBER ÚJ KOREOGRÁFUSA. A FIATAL TEHETSÉG ÚJ KOREOGRÁFUST ALKALMAZTAT. ADAM RÁCZ OLYAN ELISMERT ELŐADOKKAL DOLGOZOTT EGYÜTT MINT BEYONCE VAGY RIHANNA. A TÁNCOS BEAVAT MINKET A RÉSZLETEKBE.”
Köhögve a narancsléért nyúltam. Hatalmasat kortyoltam belőle, hogy meg ne fulladjak. Zihálva néztem rá újra az újságra.
Ez nem lehet! Belelapoztam az újságba. Megkerestem a cikket.
,, Lejla Mona legújabb cikke a tinisztár, Justin Bieber új koreográfusáról szól.
A férfi Európából érkezett évekkel ezelőtt, hogy megvalósítsa álmát. A ,,Baby” énekese rögtön rákapott amikor megtudta, hogy nem másnak dolgozott mint a szuperdögös Beyonce Knowles-nak.
Q: Szóval Adam, mondd el kérlek, a női olvasóinknak: Hány éves vagy?
A: Februárban leszek huszonnégy.
Q: Igazán fiatal vagy még. Huszonhárom évesen már több videóklippes tánc áll mögötted. Mi a titkod? Honnan jött az ötlet, hogy ezt akarod csinálni?
A: Gyerekkorom óta táncolok. Otthon, még tanítottam is egy darabig. De úgy éreztem többre van szükségem. Hogy honnan jött az ötlet? Ciki, ha azt mondom egy lány adta a löketet?
Q: Nem ciki. Miért lenne az? Milyen lány?
A: Ott él, ahonnan én jöttem. Gyakran találkozgattunk, elképesztően tehetséges volt már akkor is. Mindig azzal bíztatott, hogy soha ne adjam fel. Tegyem meg az első lépést. Idáig jutottam.
Q: Ez nagyon szép. Hihetetlen milyen tisztelettel beszélsz róla. Nem akármien lány lehet.
A: Nem is akármilyen.
Q: Ez tényleg…tényleg szép. Mesélj róla, Justin hogyan választott ki téged….
Eldobtam az újságot. Ne, ne! Ez nagyon nem jó!
A tegnapi nap: nem volt álom.
       Éreztem, ahogy a lélegzésem átmegy zihálásba. Nehezen vettem a levegőt és hányingerem támadt. Féltem, hogy nem érek el a mosdóig, de megkockáztattam. Futva tettem meg a pár lépést és szinte berontottam a fürdőszobába, ahol a WC tárt karokkal várt. Újra.
      Számoltam a másodperceket. Körülbelül negyed óra telt el, amikor a fejemet felemeltem a hideg csempéről.
Megmostam az arcom, majd a fogam. Besétáltam a szobába és kinyitottam a szekrényt. Gondolkodás nélkül dobáltam bele a ruhákat a bőröndömbe.
Mikor beakadt a cipzár káromkodva nyomtam a könyökömet a tetejére.
- Csukódj már be az istenért! – kiáltottam rá, és ráültem. Szinte már ugráltam, hátha az segít.
- Szeretnéd, ha segítenék? – szólalt meg valaki a hátam mögött. Tudtam ki volt az, és kirázott a hangjától a hideg.
       Nem mertem megfordulni és még csak annyi energiám se volt, hogy megkérjem, hogy menyjen el. Kopogott az ajtón. Talán azt hitte, hogy nem hallom. Nem fordultam meg, és nem is szólaltam meg. Abban reménykedtem, hogy megunja és elmegy.
Nem tette.
Hallottam, ahogy lassan, csendesen közelebb jön és mellém áll. Mereven a bőröndömet néztem és éreztem, ahogy a könnycseppek lassan végigcsurognak az arcomon.
Nem szólalt meg, helyette kicipzározta a táskát és kipakolta belőle a ruhákat. Néztem, ahogyan egyesével mindent szépen mellé rak. Hagytam, hogy a könnyeim beborítsák az arcomat. Már annyira záporoztak, hogy teljesen elhomályosította a szememet.
Mikor mindent kipakolt, fogta a ruhákat és egyesével összehajtotta. A kezembe nyomott párat.
Összehajtottam és szépen rátettem a többire. Mikor mindent összehajtottuk lecsukta a tetejét és becipzározta. Olyan könnyedén, hogy újra sírni kezdtem. Megütögette a tetejét.
- Kész. – rám nézett, várta a reakciómat.
Nem szóltam. Még mindig mereven a bőröndöt néztem. Annyira kínosan éreztem magam és a sírást se tudtam abba hagyni.
Kezét az állam alá rakta és arra kényszerített, hogy ránézzek.
Vonakodva bár, de megtettem. Fájdalom ült a szemében, de mégis mosolygott.
- Most már kipakolhatunk?
Finoman megráztam a fejem.
- Miért?
- El kell mennem. – suttogtam, mert többre nem voltam képes.
- Miért? – kérdezte ismét. Újra sírni kezdtem. – Mondd el mi baj. Fáj, hogy szenvedni látlak. – mondta ő is suttogva.
Még jobban rákezdtem, éreztem, hogy a vállam is rázkódik.
    Megragadtam a karját és megöleltem. Olyan szorosan, hogy a fejem szinte a mellkasába fúródott.
Annyira sírtam, hogy ő is velem együtt reszketett. Teljesen eláztattam a pólóját. Gyengéden simogatta a hátam, vigasztalás képpen.
- Miért…miért vagy velem ilyen rendes? – próbáltam abba hagyni a sírást. Ekkor hallottam meg a szívverését. Olyan szépen egyenletesen vert, hogy teljesen megnyugodtam. Felnéztem rá a válaszára várva.
Engem nézett. A szemei szinte ragyogtak, ahogy mosolygott.
- Erre, magadtól is rá kellett volna már jönnöd. - mondta és a fülem mögé rakta az arcomba lógó tincset. Arcomat a kezére hajtottam, ahogyan gyengéden végigsimította a járomcsontom. A bőröm hirtelen felforrósodott és görcsberándult a gyomrom.
    Ránéztem. Mélyen a szemembe nézett, majd a számra, majd újra a szememre.
Közelebb lépett, így már egyáltalán nem volt közöttünk távolság. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, ahogyan egyre közelebb hajolt hozzám.