IX. –Dupla csavar

Kezemet a mellkasára tettem és óvatosan eltoltam magamtól.
Szeme vadul villogott, és zihálva vette a levegőt. Én tettem pár lépést hátrafelé és a döbbenettől kezemet a számra tettem. Egyikünk sem szólalt meg.
A tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét, figyeltem, ahogy lassan kihuny és megszelídül a szemében az izgalom. Éreztem, ahogy a pulzusom szép lassan, lecsillapodik.  
Pár másodperc elteltével rám nézett.
- El kell menned.
Értetlenül meredtem rá.
- Hogyan?
Némán, mereven nézett rám, és láttam a szemében, hogy vívódik.
- Nem vagy hozzám való, Anna. – mondta ki végül- Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom.
A szavai félúton hozzám, elhalkultak. Annak, amit mondott nem volt semmi értelme.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, aztán újra becsuktam.  Justin türelmesen várt, az arcáról mintha letöröltek volna minden érzést, majd hirtelen dühös lett.
- Egyáltalán, hogy gondoltad az előbbit? Csak úgy megcsókolsz? Azt hiszed ennyi az egész? Kinek képzeled magad egyáltalán?
Még mindig nem jutott el a tudatomig a mondandója. Még mindig nem volt semmi értelme.
Az egész testem elzsibbadt. A nyakamtól lefelé nem éreztem semmit. Újra próbálkoztam a beszéddel.
- Én…én ezt nem értem. – nyögtem ki a hatalmas gombóccal a torkomban.
- Mit nem értesz? – emelte fel a hangját – Többet törődtem veled a kelleténél. Hiba volt. Úgy látom, te többet érzel irántam a kelleténél. – vonta meg a vállát.
- Te nem így érzel? – suttogtam a szememet elhomályosító könnyek között.
Felnevetett.
A nevetése olyan volt, mintha kést szúrtak volna a hátamba.
- Nem vagy túl jó emberismerő. – közelebb lépett- Minden esetre, ezt nem folytathatjuk tovább. A legkorábbi repülővel hazautazol. – elővette a telefonját és beütött egy számot, majd tárcsázta is.
Scootert hívta a repülő jegyek miatt.
A felismerés, hogy mi történik, kezdett átszivárogni zsibbadt érzékeimen…mintha sósavat csepegtettek volna az ereimbe.
- Ne… kérlek ne csináld ezt…- suttogtam.
Nem tudom, mit láthatott az arcomon, mert valami válaszként átvillant az ő arcán is. De mielőtt még rájöhettem volna, mi az, újra nyugodt, kifejezéstelen maszkká merevedett.
- Én most visszamegyek próbálni, te pedig visszamész a szállodába és majd kivisznek a reptérre. Már fel is hívtam Lermant, az autóst.
- Nem. – mondtam. Próbáltam határozott lenni, de a szavak egyetlen halk foszlánnyá halkultak.
– Nem akarok elmenni.
Újabb nevetés. Ezúttal mintha kicsit erőltetett lett volna. És kétszer annyira fájt, mint az első.
- Nem tudom feltűnt-e, de itt nincs olyan, hogy te mit szeretnél. Elmész.  
A szavakat mintha nem is én mondtam volna:
- Ha…tényleg ezt akarod.
Kurtán bólintott.
Észre se vettem, de a könnyek ekkor már záporoztak a szememből.
- Hát, gondolom, ez minden. Az autó hamarosan ideér. –mondta.
A térdem megremegett, az épületek hirtelen imbolyogni kezdtek. Hallottam, hogy a vér lüktetése felgyorsul a fülemben.  Justin hangja valahonnan a távolból szüremlett.
Tehetetlenül bólintottam.
Zsebre dugta a kezét és azt mondta:
- Hát akkor szia. – elindult a nekem ellenkező irányba.
- Várj! – kiáltottam fuldokolva, és feléje nyúltam, megpróbáltam rábírni elzsibbadt, élettelen lábamat, hogy elinduljon feléje. Mind hiába.
Elment.
    A falhoz simulva, guggolva sírtam és egyre csak sírtam. Majd felálltam és elhatároztam, hogy nem érdekel az autó, majd gyalog visszasétálok a hotelhoz.
     Kiszelőztettem a fejem és csak mentem és mentem. Az idő minden jelentőségét elveszítette. Törettem előre a hatalmas épületek között és akármerre mentem az épületek mindig pontosan ugyanolyanok voltak. Olyan volt, mintha az idő megfagyott volna, csak akkor tűnt fel, hogy órák teltek el, amikor besötétedett.
Fogalmam sem volt, hol vagyok. Végül bementem egy kávézóba. El is felejtettem, hogy napközben esett az eső, és hogy csurom víz volt a hajam. Bár azóta megszáradt, mégis tincsekben tapadt az arcomra.
A pulthoz sétáltam.
- Elnézést. - krákogtam- Használhatnám a mosdót?
A nő csücsörítve végigmért, majd azt felelte.
- Csak a vendégek használhatják.
Nagyot sóhajtottam.
- Jó, persze. Kérhetnék egy kávét?
- Foglaljon helyet és máris kiviszem. – bökött a hátam mögé az egyik piros asztalra.
Leültem és a kezemet összekulcsoltam az asztalon, amíg vártam. Az ablaküvegen keresztül láttam, mennyire szörnyen festek. Az asztalon lévő szalvétatartóból elvettem egy darabot és letöröltem a szemem alatt elkenődött szemfestéket, és a zsebemben lévő hajgumival összekötöttem a hajam.
A nő felém sétált és letett egy bögrét elém, majd teletöltötte a gőzölgő kávéval. A nő rám mosolygott. Nem értettem, ezt a hirtelen jött kedvességet.
- Sajnálom kedves. Biztosan minden elrendeződik majd.
- Tessék? – néztem rá bambán. Abban az állapotomban nagyon nehéz volt felfognom a dolgokat.
A TV-re mutatott.
Élő egyenesben. A TV-ben. A saját arcom.
Kirázott a hideg és éreztem, hogy egy újabb gombóc gyülemlik fel a torkomban.
,, A tini-szenzáció Justin Bieber egy táncosával kavart! A lány neve Anna Kurucz. Még ilyet, úgy látszik Justin Bieber az idősebb lányokat szereti, hiszen a lány idősebb nála! Micsoda gyönyörű lány, reméljük, a vita hamarosan elrendeződik, ugyanis ma délután a bennfentes fotósunk lencsevégre kapta őket, miközben egy nem kellemes beszélgetést folytattak. Nina Lopez voltam és önök a Celeb TV legfrissebb híreit hallhatták.”
Fejemet az asztalon összekulcsolt kezembe temettem, és újra sírni kezdtem. Nem akartam elhinni az egészet. Olyan volt, mint egy rossz rémálom.
Egy szalvétáért nyúltam, amikor valaki megérintette a kezem. Felkaptam a fejem.
Egy férfi ült velem szemben és két másik állt mellette.
Elkaptam a kezem.
- Ne haragudj. – szólalt meg a velem szemben ülő férfi. – Nem akartunk megijeszteni, csupán csak érdeklődőek vagyunk.
Végignéztem rajta. Barna bőrdzsekit viselt, alatta kék pulóvert. Borostás arcán mosoly díszelgett és volt a bal szemöldöke mellett egy régi sebhely.
Féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Jól érzed magad?
- Pompásan. – bólintottam és megcsörrent a telefonom. Csak egy SMS.
- Nem nézed meg ki az? – kérdezte a férfi, de felpillantott a másik két férfira.
- Nem, úgyis épp indulni akartam.
Elővettem a zsebemből pár aprót a kávéra és felálltam.
- Elkísérhetünk, ha gondolod. Éjszaka ez a város nagyon veszélyes. Főleg egy olyan embernek, mint amilyen te vagy.
- Kösz, nem. – feleltem és sietősebbre vettem a lépteimet.
Kirontottam az ajtón és először nem tudtam merre menjek. Majd egy hirtelen döntéssel vezérelve elindultam abba az irányba amerről jöttem.
   Hátrapillantottam és rémülten láttam, hogy az előbbi társaságból két férfi követ. Az, aki odaült elém, nem volt köztük. Visszakaptam a fejem, és gyorsítottam.
Reszketés futott át a testemen. Egy rémült hang az agyam egy zugában pánikolni kezdett.
Lélegezz! – figyelmeztettem magam. – Tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy követnek! Anélkül, hogy futni kezdtem volna megszaporáztam a lépteim és arra a jobb oldali útelágazásra koncentráltam, amelytől már csak pár lépés választott el.
Elértem a sarkot, és a következő pillanatban már láttam, hogy zsákutcába futottam. Mindössze egy felhajtó vezetett egy másik épület hátuljához. Elszámítottam magam és a kétségbeesés érzése ólomként hatolt a tudatomba.
Hallottam az üldözőim hátulról, ezért szembe fordultam velük.
   Földbegyökerezett a lábam, amikor megláttam, hogy semmi esélyem a menekülésre. A harmadik férfi útközben csatlakozott hozzájuk és izgatott vigyorral lesték, ahogy kővé dermedek.
A magasabbik férfi kivált és közeledett felém.
- Hagyjon békén! – túl száraz volt a torkom ahhoz, hogy magabiztosnak tűnjön. A hangom erőtlenül csengett.
- Ugyan már! Mi nem akarunk semmi rosszat. Csak pár rajongói képet és aláírást. – mondta a férfi és még mindig felém közeledett. Mögötte fölcsattant a nevetés.
Fejemben felötlött a futás gondolata, de féltem a rémülettől orra esnék. Akkor majd védekezni fogok. Bár a pesszimista hang is megszólalt a fejemben: eggyel szemben sem lenne esély, ezek meg hárman vannak!
A férfi halk léptekkel elém állt és elővett a zsebéből egy fényképezőgépet.
Egész testemben remegtem.
- Mosolyogj szépen a kamerába! – nevetett fel és rám villantotta a vakut. Arcomat eltakartam a kezemmel és hátrálni kezdtem.
- A fenébe ez elmosódott. És a gyönyörű pofid sem látszik!
A szememből újra végigcsurogtak a könnyek.
- Hé fiúk! – szólt hátra, én pedig a hangjától összerezzentem. – Lefognátok légy szíves, mert elmosódik a kép.
A két férfi a nevetések közepette elindultak felém.
- Kérem, ne! – emeltem fel a kezem védekezően.
- Ne légy már ilyen kis cukorvirág! – nevetett a másik és meghúzta a sörösüvegét.
Addig hátráltam, amíg a hátam a falhoz nem ért. A férfi meglátta, hogy az üvegre néztem, ezért elém tolta.
Megcsóváltam a fejem.
- Na, igyál! Tessék! –tolta az arcomhoz.
- Nem kell neki, az istenért! – ordított rá a másik férfi és kiütötte a kezéből az üveget, ami a falhoz csapódott. A szilánkok szanaszét repültek, és éreztem, hogy pár az arcomnak csapódik.
Kezemet védekezően az arcomhoz emeltem és felsikítottam.
Az egyik férfi kezét a számra tapasztotta.
- Csend! – elsimított egy hajtincset az arcomból. – Nyugodj meg.
Szuszogva vettem a levegőt és a férfi szemébe néztem a sötétben. A hangok elhalkultak körülöttem, ahogyan a szívverésem egyre jobban felgyorsult.
- Nem akarunk semmi rosszat. – elengedte a számat én pedig nagyot nyeltem – Na, akkor. Készülhet a kép.
Az arcomhoz nyúltam és éreztem, hogy valami meleg, nedvesség végigfolyik az arcomon.
Pánikba estem, amikor megláttam, hogy az a saját vérem. A három férfi most valamin beszélni kezdtek, ezért én megpróbáltam oldalazva arrébb menni.
- Figyelj, haver. Ez nem jó. Hagyjuk a csajt. Most már vérzik is. Nekünk annyi.
- Fejezd már be! Tudod mennyit fognak fizetni ezekért a képekért? –a férfi hátrafordult és ekkor meglátta, hogy eltűntem mellőle. Rám villant bosszús tekintete én pedig futásnak eredtem.
Hirtelen egy autóreflektor villant fel a sarok mögül. Kivágódtam a járőr kocsi elé és hisztérikus sírással kiáltottam rá, hogy álljon meg.
A kocsi hirtelen lefékezett és kiszállt belőle egy rendőr. Futva a karjaiba szaladtam.
- Mi történt? – kérdezte én pedig elengedtem és a hátra fordultam.
- Három férfi követett az utcán, majd ott… - mutattam a zsákutca irányába- ott fényképet akartak csinálni és az egyik férfi alkohollal is kínált és…- fuldokolni kezdtem a sírástól.
A rendőr megfogta két oldalról a vállam.
- Figyeljen rám és nyugodjon meg. Bántották magát?
Megcsóváltam a fejem.
- De hiszen maga vérzik. Jöjjön, beviszem a kórházba.
   Beültetett az anyósülésre. Kéz kézzel, erősen kapaszkodtam az ülésbe, mind addig, amíg meg nem érkeztünk.
A korházban elkérték az adataimat, majd három öltéssel bevarrták a fejemen lévő vágást. A nővér felhívta a hotelt, így el tudták érni Scootert.
A váróban ültem egy kávéval a kezemben, amikor megérkezett András. Aggódó tekintettel jött oda hozzám és leült mellém.
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Sokkos állapotban, de azt hiszem jól. Elég kemény napom volt.
- Azt meghiszem. – rám nézett és óvatosan végigsimított a homlokomon lévő sebtapaszon. Nem fájt, de kicsit felszisszentem. – Láttam a TV-ben a képeket.
- Én is. – sóhajtottam fel. És ekkor eszembe jutott a telefonom. Előhúztam a zsebemből. A kávézóban jött egy üzenet.
Ádám mellettem felsóhajtott.
- Tudhattam volna, hogy mit érzel iránta. Vak voltam.
Nem tudtam rá figyelni. Lekötötte a figyelmem a telefonomban lévő üzenet.
Justin: ,, Kérlek ne haragudj rám amit mondtam. Abból egy szó sem volt igaz. Csak azért mondtam ezeket, mert láttam, hogy egy lesifotós épp minket fotóz. Csak szerettelek volna megvédeni. Annyira fájt, hogy láttam mennyire szenvedsz a szavaimtól. Háromszor átfutott a fejemen, hogy hagyom az egészet és elmondom az igazat, de nem tehettem. Kérlek, ne haragudj rám és hívj fel amint a szállodába értél. Valami fontosat el kell neked mondanom.”
Reszketve tettem el a telefont a zsebembe, és a könnyektől áztatott arcomat felemelve észrevettem, hogy Justin és az édesanyja, Pattie a korház ajtajában állnak és minket néznek.
Justin szeme könnyes volt és Pattie a vállát simította végig. Letöröltem a dühtől folyó könnyeimet és elindultam felé.
Megálltam előtte és mérgesen a képébe kiáltottam.
- Meg akartál védeni? Így akartál megvédeni?
Az ajkába harapott és láttam rajta, hogy szenved. Nem érdekelt, legszívesebben egy hatalmasat behúztam volna neki.
- Kérlek Anna, ne haragudj rám. Ha tudnád, mennyire dühös vagyok magamra.
- Dühös??? – fakadtam ki és sírni kezdtem.
Az ő szeme is könnyes volt és egy pillanatra a homlokomon lévő sebhelyre nézett.
- Nagyon sajnálom. – suttogta végül.
- Nem érdekel. – mondtam és megpróbáltam kikerülni, hogy ki tudjak menni.
- Anna kérlek, várj! – kiáltott utánam és megragadta a kezemet, hogy a mellkasára vonjon.
Ellöktem magamtól.
- Igazad volt. Nem vagyok jó emberismerő.
Sírva, reszketve futottam ki a zuhogó esőbe.