X. A vég

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy hamarosan megérkezünk a Feri-hegyi repülőtérre. Köszönjük, hogy minket választottak és reméljük kellemesen utaztak.
    Kivettem a fülhallgatót a fülemből és letöröltem a könnyeket az arcomról. Levettem a poggyásztartóból a táskám és a kijárat felé indultam. Amikor megláttam édesanyámat és a barátnőmet egy padon ülve, érdekes érzés fogott el.
 El akartam futni, messzire.
Lassan, megfontoltam indultam el feléjük. Barbi azonnal felállt és kitárta a karját, míg anya óvatosan és tartózkodóan állt fel.
Amikor megéreztem Barbi szoros ölelését újra sírni kezdtem. Vele együtt rázkódtam miközben a fejemet simogatta. Elnevettem magam és anya felé fordultam. Az arca meggyötört volt. Mintha semmit se változott volna, csupán annyit, hogy hatalmas fájdalom volt a szemében.
Léptem egyet felé és mentegetőzni próbáltam a hülyeségem miatt, amikor megemelte a kezét. Becsuktam a szemem, várva az ütést. Szinte éreztem a szúrós fájdalmat a baloldalon.
De nem ütött meg. Keze félúton megállt és hangosan csapódott az oldalán. A szemébe könnyek szöktek és megragadva a vállamat magához húzott. Még soha nem ölelt meg ennyire szorosan.
Észre se vettem, de abba hagytam a sírást és melegség öntött el.
   Hirtelen elengedett és a táskájába nyúlt zsebkendőért. Persze, még mindig haragudott rám, de továbbra is a lánya vagyok. Barbi közelebb lépett hozzám és megsimogatta a vállam, miközben másik kezével elvette a csomagom a kezemből.
- Hogy vagy?
Vállat rántottam.
- Voltam már jobban is. – a hangom éle recés volt. Mintha több hónapja nem beszéltem volna, szinte éreztem, ahogy a levegő újra áramlani kezd a hangszálaim között. Fájt.
- Minden rendben lesz. – bizonygatta Barbi, miközben anya a többi csomagjaimért ment. – Ígérem.
Magamra erőltettem egy mosolyt és elindultam velük a kijárat felé, miközben a torkomat újra elöntötte a szorongató érzés.  Tudtam, hogy nem igaz az, amit mondott. És ez a tudat villámcsapásként hasított a tudatomba. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe.
   Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramlások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik. Még számomra is.
Négy héten keresztül tartó önsanyargatás és a véget nem érő éjszakánkénti sírások után kezdtem végre visszatérni a felszínre. Nagyon lassan.
    Egy reggel anya lépett be a szobába a reggelivel a kezében. Letette a fésülködő asztalra, majd leült az ágyamra.
- Tudod, ha nem akarsz, nem muszáj visszamenned az iskolába. Itthon is maradhatsz, majd kitalálunk valamit. Magántanuló is lehetsz.
Fölnéztem a könyvből, ami az ölemben hevert-még csak bele se olvastam.
Álmúldoztam a szavain. Tényleg ennyire megváltozott volna a kapcsolatunk? Talán csak félreértettem valamit.
- Magántanuló?
Felcsillant a szeme a hangom hallatán: Már annyira általános volt, hogy az elmúlt pár héten meg se szólaltam.
Beletúrt a hajába és mosolyra húzta a száját.
- Tudod…járna hozzád egy tanár. Legalább addig, amíg rendbe nem jössz.
Komoly erőfeszítést igényelt, hogy odafigyeljek rá. Nem volt könnyű.
- Jól vagyok. – nyögtem ki végül. Bár a hazugságom fakó volt, neki nem igazán tűnt fel számára.
- Kicsim, talán ha megbeszélnétek a dolgot.
- Tessék? – fakadtam ki és leesett a könyv az ölemből. Hatalmasat puffant a földön. Anya egy pillanatra arra nézett, majd vissza rám.
Mélyet sóhajtott. Tiltott témát érintettünk és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Keresett téged. Még csak meg sem hallgattad.
Rá néztem.
- Meghalhattam volna.
- Tudom kicsim, de nem haltál meg.
A forróság elöntötte az arcomat.
- Hazudott nekem! – felpattantam és éreztem, hogy a sírás környékez megint. Pedig a könnycsatornáim nem éppen voltam megtelve.
- Csak óvni próbált téged!
- Nem fogok veled erről vitatkozni, anya. – mondtam és az ajtó felé indultam.
- Most meg hova mész?
- Iskolába. – mondtam és felragadtam útközben a táskámat a padlóról.
Mivel az eső esett, a fejemre húztam a kapucnit és úgy indultam el Barbiék felé. Útközben meg-megrendültem egy mennydörgéstől. Utálom az esőt. Olyan emlékeket hoz felszínre, amiket próbálok örök időkre eltemetni magamban.
Szerencsére mielőtt túlságosan is elmerültem volna a gondolataimban, oda értem Barbiék házához és becsöngettem.
- Nem veszünk semmit! – kiáltott ki egy hang.
- Öhm, csókolom! Anna vagyok. – szóltam egy kissé rekedtes hangon.
Egy alak jelent meg az ajtóüveg előtt, majd az ajtó kinyílt.
- Anna! Szia! Olyan régen láttalak! Manapság most már csak a TV-ben hallani felőled. – lelkendezett Barbi édesapja és rám villantotta ragyogó mosolyát. Barbi jelent meg mögötte és oldalba ütötte.
- Hogy mondhatsz ilyet? – apja fintorogva nézett vissza rá, majd eltűnt Barbi mögött. – Ne haragudj. – nézett rám Barbi és kitárta nekem az ajtót. Megváltásként omlottam a barátnőm karjaiba.
   Mielőtt beléptem a szobája ajtaján mély levegőt vettem és a szememet is becsuktam. De amikor beléptem tátva maradt a szám.
Barbi értetlenül nézett vissza rám, miközben a táskájába pakolta a tankönyveit. Zavartan követte a pillantásomat, amikor rájött, hogy miért állok még mindig az ajtóban, tétlenül.
- Ohh, igen. Leszedtem, mindent.
Belélegeztem az újonnan festett szoba illatát. A falon lógott posztereknek és képeknek nyoma sem volt. Csak a narancssárga falak, meleg színei tükröződtek vissza a fényben.
- Miért? – kérdeztem kisebb szünet után és leültem az ágy szélére. – Úgy értem, miattam?
Az ajkába harapott és elgondolkozott kicsit.
- Igazság szerint nem. Inkább magam miatt. Nem is gondoltam, hogy valaha is előjössz a rejtekedből. – mosolyodott el és leült mellém. Oldalba böktem a könyökömmel,de erőtlenre sikeredett. Rám nézett, én pedig még mindig a falat néztem.
- Jobban örültél volna, ha még fent vannak a képek?
Rá néztem. A gondolat átfutott az agyamon, és mint egy villanykörte kattant fel: a válasz határozott nem.
- Én csak…
- Tudom. – mondta és elmosolyodott. Hirtelen kikerekedett a szeme és felpattant. – Majd’ elfelejtettem! – ugrándozott, és mint egy kisgyerek az íróasztalához szökdécselt. Kutatott valami után, majd egy pár perc után hátratett kézzel visszajött hozzám.
- Csukd le a szemed. – utasított.
Felvontam a szemöldököm.
Elhúzta a száját, és mielőtt bármit is mondhatott volna gyorsan lecsuktam a szemem.
- Okos kislány. – mondta és éreztem, ahogy félresöpri a hajam. Valami megcsörrent a nyakamban. – Most már leshetsz.
Kinyitottam és lenéztem. Egy nyaklánc volt. Magam felé fordítottam és elolvastam a feliratot: ,,Dream” (Álom). Mutatóujjammal végigsimítottam az arany betűkön, majd Barbira néztem. A szeme csillogott az izgalomtól.
- Ez gyönyörű. – mondtam végül.
Megfogta a kezem.
- Szeretnék kérni tőled valamit. – a hangja hirtelen komoly lett.
Kíváncsian néztem rá és még mindig meg voltam hatódva az ajándéktól.
- Az ajándékomnak jelentése van. – mondta és a nyakláncra nézett. Elengedte a kezem és megfogta a medált. – Szeretném, ha követnéd az álmaidat. Bármi is történjék. Szeretném, ha semmi nem akadályozna meg téged.
Egy kicsit érdekesnek hatott, amit mondott, de azért bólintottam.
- Köszönöm. – mondtam és megöleltem. – Azt hiszem, most már mennünk kellene.
- Igazad van! – pattant fel és a táskájáért nyúlt. Kivett a fiókjából valamit és zsebre dugta.
- Az mi? – kérdeztem.
- Mi, mi? – nézett rám értetlenül és elfordult.
- Amit eldugtál a zsebedbe. Azt hittem leszoktál a dohányzásról.
Kidugta a fejét az ajtón, majd visszanézett rám. Kivett egy cigit a dobozból, a szájába vette és meggyújtotta.
- Nehezebb, mint gondolnád. – fújta ki a füstöt, és kitárta nekem az ajtót. – Gyorsan siess, anya nincs itthon, de bármelyik pillanatban hazaérhet, és annak nem lenne jó vége.
   Amikor beértünk az iskolába, a hányinger érzése kerített hatalmába, de figyelmeztettem magam, hogy nyugodjak meg. Fog ez menni, hazudtam magamnak minden meggyőződés nélkül. Végtére is nem fognak megenni… Hisz minden csoda három napig tart. Kifújtam a levegőt és benyitottam a nagy iskolaajtón.
Az arcomba húztam a kapucnit és Barbival elvegyültünk a nyüzsgő tizenéves diákok között.
    Az első két óra teljesen ,,gondtalanul” telt, kivéve azt, hogy az osztálytársaim fényképeket próbáltak csinálni rólam. Bár a tanár elvette az osztály felének a telefonját, ők mégis megoldották. Én makacsul próbáltam a tananyagra figyelni, miközben mindenki rólam beszélt a teremben.  Bántam, hogy Barbi egy évvel felettem jár. Gondolatban szidtam magam, amiért nem maradtam otthon és nem egyeztem bele a magántanuló ,,dologba”.
    Amikor megszólalt a csengő zümmögő hangja, a szomszédos padsorból odahajolt hozzám az egyik lányosztálytársam, akivel a három év alatt, egyszer se beszéltem- hosszú szőke haja volt, és mindent tudott mindenkiről- majd megszólított:
- Szia Anna.
- Szia. – köszöntem és összepakoltam a tankönyveimet.
- Milyen érzés?
Rá meredtem.
- Micsoda?
Óvatosan elmosolyodott.
- Hát, tudod. Híresnek lenni. – vonta meg a vállát.
Felsóhajtottam.
- Nem vagyok híres. – jelentettem ki, mire hárompadnyi sugarú körben mindenki felém fordult.
Bármerre néztem, kíváncsi szemek néztek vissza rám.
- Hát persze, hogy az vagy. – kuncogott és hátrapillantott a barátnőire, akik telefonnal a kezükben engem néztek.
- Ti most levideóztok?
Megrántották a vállukat és felnevettek.
- Tudod, a YouTube ismert hely.
Elförmedve néztem rájuk. Nem akartam hinni a szememnek. És a hangok mintha egyre lassabban érték volna el a tudatomat. Egyetlen másodperc alatt érzések szédítő sokasága zúdult rám.
- Ez undorító. – mondtam, majd eltoltam a telefont az arcomból és az ajtó irányába indultam. Épp kiértem a folyosóra, amikor valaki a hátam mögül rám kiáltott:
- Szerintem pedig te vagy az undorító.
Megtorpantam. Hiba volt és tudom, hogy örökre bánni fogom a pillanatot. Megálltam és helyesebben cselekedtem volna, ha egyszerűen csak fogom magam és tovább sétálok.
 Fogcsikorgatva fordultam meg.
- Hogyan?
Csípőre tette a kezét és felszegte az állát. Győzedelmes mosoly jelent meg az arcán.
- Azt hiszed, csak úgy kitörölhetsz ilyesmit az életedből?
- Miről beszélsz?
Közelebb lépett, a két másik lány pedig hűséges kiskutyaként követte a telefonjuk megfelelő távolságával.
- Ha szórakozol a Biebs-el, velünk szórakozol.
Kilépett mellőle pár másik lány. Lila pulcsiban voltak és egy ,,belieber” feliratú karkötőt viseltek.
- Ti most csak vicceltek, igaz? – egyszerűen képtelenségnek fogtam fel az egészet. Ez nem lehet igaz- gondoltam.
Az osztálytársam- hirtelen a nevét is elfelejtettem- felnevetett. A nevetése valahonnan a távolban hangzott, ahogy legszívesebben kirohantam volna a világból.
- El sem tudod képzelni, mekkora fájdalmat okoztál neki! Én mikor először megláttalak a TV-ben nem akartam hinni a szememnek. Az első reakcióm az volt: ezzel? – bökött rám és a többiek felnevettek – A második: még csak meg se érdemli Őt! Hiszen, csak rád kell nézni. Ki vagy te egyáltalán? Egy senki.
    Megszégyenülve léptem hátra pár lépést miközben a könnyeim végigcsurogtak az arcomon. A kezem remegni kezdett és émelyítő görcs volt a gyomromban. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok.
    Valaki megfogta a kezem. A könnyeimen át néztem a legjobb barátnőm arcára, aki először rám mosolygott, majd a vasvillákat szóró szemével a lányokra nézett.
- Valami problémátok van?
A lányok ismét hallatatták sátáni kacajukat.
- Ami azt illeti igen, van. Érdekel mi?
Barbi is felnevetett, de a hangjában egyáltalán nem volt jó kedv.
- Ami azt illeti: nem, nem érdekel. Ez egy írónikus kérdés volt.
- Azt hiszed, azért mert végzős vagy, neked bármit lehet?
Barbi egy pillanatra elgondolkozott azon, amit kérdeztek tőle.
- Ami azt illeti, igen. Melyikkőtöknek tegyem helyre az orrát elsőnek?
Megszorítottam Barbi kezét, hogy visszatartsam.
- Erre semmi szükség. - suttogtam, de úgy, hogy ő is meghallja.
Közelebb hajolt hozzám.
- Ha tudnád, milyen régóta várok erre az alkalomra. – rám kacsintott és köhögött egyet.
Krisztina- eszembe jutott a neve- felvonta a szemöldökét és közelebb lépett.
- Ez a kis senki csak kihasználta Justint és ha te kiállsz emellett a kis…
Barbi keze meglendült. Hatalmasat csattant Krisztina arcán. A lány oldalra fordult az ütéstől és kezét az arcára tette. A többiek egyetlen egy morajba kiabáltak. Mozgolódni kezdtek az emberek és a hangok hirtelen sokkal erősebben érték a fülemet. Ugyanis számomra lelassult az idő.
   Emberi agyam képtelen volt felfogni a történteket. Egy kéz megragadott és a falnak lökött, miközben a barátnőm a földre zuhant. A teste előregörnyedt és láttam, ahogy az egyik keze a mellkasát szorítja. Odakúsztam hozzá és megtartottam a fejét miközben köhögött.
- Úristen! Barbi mi baj van?
A tömeg hátrahúzódott és olyan csend lett, hogy egyedül Barbi hörgését lehetett hallani.
   Megpróbáltam felemelni a fejét, ekkor láttam meg, hogy vért köhögött fel.
A szívverésem felgyorsult és a tömegbe kiáltottam:
- Gyorsan valaki, hívjon segítséget!
Fejét a padlóhoz tapasztotta én pedig próbáltam tartani. Egyik pillanatról a másikra történt minden, oly gyorsan, hogy nem akartam elhinni. Megfogta a kezem és felnézett rám.
- Rohamom van. – nyögte és újra köhögni kezdett.
Kétségbeesettem keresni kezdtem a táskájában az inhalálót és futólag körbenéztem a tömegen.
- Hol van már az orvos? – beletúrtam Barbi táskájába, de nem találtam semmit csupán egy doboz cigarettát. Megpróbáltam felemelni az arcát, hogy a szemembe nézzen. – Figyelj rám, meg tudod mondani hol van az inhaláló?
Véres, remegő kezeivel a táskájára mutatott.
- Nem, nem ott nincs. Megnéztem mindenhol! – odahúztam magamhoz és újra beletúrtam. Az én kezem is véres lett és a hajam az arcomba hullott. A könnyeim szinte záporként hullottak végig az arcomon, miközben a legjobb barátnőm a kezeim között rázkódott.
  Reménykedve pillantottam fel segítségért, de mindenki csak tehetetlenül állt felettünk, miközben egy tanár felénk közeledett.
Barbi a hátára fordult és maga alá húzta a lábát, miközben a mellkasát szorította. A tekintetemet kereste, miközben én görcsösen a gyógyszert kerestem.
- Valószínűleg itt van valahol. Biztos elraktad, nem lehet, hogy csak úgy otthon hagytad. – arrébb söpörtem a haját az arcáról és próbáltam a másik kezemmel tartani őt is. Egyszerűen megszakadt a szívem, ahogy nem jutott levegőhöz. Már sípoló hangot sem adott, ami azt jelenti, hogy a roham egyre rosszabb.
- Hol a francban van az a rohadt inhaláló? – fakadtam ki és elvágtam a cigis dobozt a folyosó másik oldalába. Az emberek a megdöbbenéstől szétrezzentek.
   Barbi megragadta a kezem. A tőle nem megszokott erőséggel.
Ránéztem. Letöröltem a vért a szájáról.
- Minden rendben lesz. – mondtam és megtámasztottam a fejét. A könnyeimtől alig láttam és újra a tanárra néztem. Nem tudtam felfogni, hogy tud ilyen csigalassúsággal ideérni. Megragadta a pulcsimat és közelebb húzott magához.
Nem bírtam ránézni. Képtelen voltam a tudattal megbirkózni. A hányinger is erősen a hatalmába kerített.
   Megérintette a medálom.
- Kövesd…. – hörögte – kövesd…az álmaidat. – a szavak egyre nehezebben hagyták el a száját, amiért a levegő már egyáltalán nem áramlott be a tüdejébe. – Értem.
     Nem köhögött tovább. Csak az ólomsúlyú csend nehezedett rám.
A nevén szólítottam, de nem válaszolt. Megráztam a vállát és újra a nevén szólítottam és egyenesen a szemébe néztem, de onnan kihunyt a csillogó fény, ami mindig vele volt akárhova is ment. Kétségbeesettem kiáltottam a nevét és mozdulatlan teste felé hajoltam. Agyam egy része tisztában volt vele, hogy vége, de nem maradt bennem semmi, ami képes lett volna arra, hogy észrevegye.
   Nem telt bele sok idő, körülöttem alakokat pillantottam meg. A moraj elhallgatott, majd újra feltámadt, még hangosabban. Arcok zavarba ejtő sokasága örvénylett körülöttem. Valaki hátulról megragadta a rázkódó testemet, hiába kapálóztam és kiáltottam a földön fekvő alak irányába.
   Hirtelen minden elhomályosodott. A fájdalom hullámai újra megjelentek felettem, kétszer akkora csapásokban és magukkal rántottak a mélységbe.
   És nem is jöttem föl a felszínre többé.